Nem számolom már a napokat, az biztos, hogy több, mint egy hónapja itthon jógázom. Nem jelentett ez akkora újdonságot ez az életemben, de ennyi hét után már világosan látom azt a millió okot, miért nem jó otthon jógázni. Hosszú lesz és nagyon őszinte, igy olvasd tovább.

Nem tudom megmondani hány éve jógázom. Nem volt nagy, világmegváltó pillanat, hogy onnan minden megváltozott volna, az egész valahogy természetesen került bele az életembe. Az én jógám úgy nézett ki a legutóbbi, korona előtti időben, hogy jártam stúdió órákra, néha itthon szabadgyakorlás, és tartottam heti két órát. És akkor jött ez az egész, online térbe költözött minden. Nem akarok belemenni miért rossz ez, és nyilván miért nem kellene ezen szomorkodni, hiszen másoknak sokkal nagyobb gondokkal kell megküzdeni ebben az időszakban, de mégis el szeretném mondani, miért rossz itthon online jógázni. Plusz azt már amúgy mindenki megírta miért jó.

Hang

Nem, nem a mikrofonban, sem a hangszóróban a hiba. Az első héten hallgattam a kedvenc oktatómat (igen, van kedvenc tanárom, neked is van, valld csak be magadnak most!). Profin vitte az órát, mint mindig, de azt hallottam, szomorú a hangja. Ettől persze én is szomorú lettem, és ez nem azt jelentette, hogy abbahagyom a jógát és ezentúl csak standup comedy előadókat nézek a neten, hanem rádöbbentett arra, ő is ugyanolyan ember, mint én, ugyanolyan kétségekkel, fájdalmakkal, kérdésekkel (nem kell azért aggódni, óra végére visszaemelkedett jógaistennővé).

Érintés

Tudom, nem mindenki szereti, ha hozzáérnek, de én rajongok érte! Online nincs, aki kijavítson, arrébb tegyen másfél mm-t, hogy aztán saját erőből még tovább vigyem a pózt. Nehezebb fejlődni. Arról nem is beszélve, hogy némely pózban egy jó érintés felér egy masszázzsal is.

Fegyelem

Alapvetően fegyelmezettnek tartom magam, mégis egy stúdiós órán igyekszem nem elsumákolni semmit, még akkor is, ha iszonyatosan fáradt vagyok. Igy fordulhat elő, hogy egy stúdiós gyakorlás után sokkal nagyobb izomláz gyötör, mint amikor ugyanazt a gyakorlatsort itthon csinálom végig a szőnyegen.

Fókusz

Lekapcsol minden, telefon, számitógép, indulhat a jóga. De aztán valami mégis felugrik a képernyőn, a másik telefon rezeg, kiabál a szomszéd, felsir egy gyerek a távolban, és a figyelem valami ismeretlen helyre távozik. Hopsz, akkor most kihagytam egy gyakorlatot, sebaj, megyek a következőre.

A hely szelleme

Jó egy stúdióba megérkezni. Már az úton átkapcsolok, vagy ha nem akkor legkésőbb az öltözőben lassulok. Itthon csak becsukom az egyik laptopot, kinyitom a másikat. Körülnézek, ugyanott vagyok. A munkahelyemen, a nappalimban, a hálószobámban, a kantinban, a jóga stúdiómban.

Az emberek

• Hiányoznak az emberek. Mind általában, mind a stúdióból. A joga stúdiókban közösségek vannak, összeköt bennünket ez az egész. Ugyanazért járunk oda, hogy kapjunk ettől az egésztől, töltekezzünk és jobban, stabilabban működjünk a hétköznapokban.
• Hiányzik, hogy a következő gyakorlatra rákészülő pihegésem közben nem tudok körbepillantani és inspirációt nyerni. (Bizony, nem összehasonlítás miatt nézegetek körbe!).
• Hiányzik, az a néhány kedves mondat, összenevetés az öltözőben, recepción.
• Hiányzik, hogy ezek a néhány mondatos beszélgetések néha meglepően mélyekké válnak mégis, és rengeteget adnak.
• Hiányzik, hogy az oktatóm csak elsétáljon mellettem, és már abból érzem, meg tudom csinálni ezt is.
• Hiányzik, hogy nem tudok az oktatómra visszamosolyogni. Mármint tudok, de nem látja!
• Hiányzik a személyes jelenlét. Sok dolgot lehet fedni, pótolni online, de ezt képtelenség, amikor fizikailag van jelen valaki. Mások az érzetek, és ehhez nem is kell az érintés.

Amiért mégis találok jót az online jógában

• Néha rejtélyes módon az oktató pont akkor mondja, hogy ne siess, vegyél levegőt, amikor tényleg siettem, és nem vettem levegőt. Ilyenkor elgondolkozom, be vagyok-e épp kamerázva.
• A korábban szigorúbbnak tartott oktató online már egyáltalán nem is olyan félelmetes �
• Sok oktató órájára eljuthatok igy, akikhez akár évek alatt nem tudtam.
• Az online óralátogatásommal anyagilag támogatom azokat az oktatókat, akiknek ettől függ a megélhetése.
• Az online óralátogatásommal tudják az oktatók, szükség van rájuk, mindegy milyen időket élünk.

Plusz 1: amit újat találtam a saját gyakorlásomban

Minimal technora egészen meditativ a free-style jóga

A jóga túl lassú, mondják a futók, el sem tudom képzelni, hogy fussak egy kilométert, mondják a jógások. Ez természetesen egy létező sztereotípia, de valóban hallottam már mindkét mondatot. Az igazság az, hogy egyre több futó kezd el jógázni, és van, aki sok év matrachoz kötöttség után keres nagyobb teret magának. Bárhonnan is induljunk, a színes, sokféle mozgás csak hozzánk tesz.

Nekem a futás volt az első. Mármint jógáztam már korábban, de valahogy nem kattantam rá. A futás más volt. Kimentem egy versenyre szurkolni az öcsémnek, és másnak már vettem is a futócipőt. Aztán jött egy idő, amikor önmagában kevés volt a futás. Monoton. Ekkor jött képbe a jóga és ment is a két dolog szépen egymás mellett. Aztán ahogy rácsúsztam jobban a jógára, egyrészt minden futás miatt bűntudatom volt, hogy a jógától vettem el a mozgásidőmet, másrészt egy idő után meg voltam róla győződve, hogy kontraproduktív. Beköt a csípőm, a vádlim, és minden hajlékonyságot elvesztek, amit előzőleg jógán megszereztem. Így jött pár hónap, amikor semmit sem futottam, csak jógáztam. De egyre jobban kezdett hiányozni a futás szabadsága, a levegő, a tér. A flow, a meditáció. Ami egyrészt ugyanolyan, mint a jógában, viszont a mozgásdimenzió teljesen más.

A sok jógának köszönhetően más lett a futásom is. Hogy ez miben nyilvánult meg?

Lábboltozat – pronáló láb, ezt a kifejezést minden futó ismeri. Magyarán befelé dől. Futócipő választásnál ez fontos szempont, bár személyesen már erről is másképp vélekedek, de erről egész hosszan tudnék egy önálló szösszenetet írni. Szóval nekem eredetileg volt egy neutrális talpam. Ahogy egyre többet futottam, elkezdett befelé dőlni, pronálni a talpam, süllyedni a harántboltozatom. Stabil cipő, szólt a verdikt. Meg is vettem a stabil cipőt, épp a jógaoktatói képzéseim előtt pár hónappal. Mire három- négy hónapja intenzíven foglalkoztam a jógával, szép tavaszi idő lett, kimentem futni. Nem volt kényelmes a cipőm. Sem némely másik tavaszi cipőm. Az történt, hogy a gyakorlásom a képzés miatt sokkal tudatosabb lett, és bizonyos pozitív anatómiai változások is beálltak, mint például ez az egészséges boltozat. Stabil cipő félretesz, ruházhattam be egy neutrálisra.

A heti mozgásomban is beállt egy rend, majdnem mindennapi jóga, és kettő, jó esetben három futás.

Futóversenyre már két éve nem jártam. Aztán hat hete mégis jött az elhatározás, meg kellene próbálni egy félmaratont. Végülis edzett vagyok, a jóga miatt erősek a láb izmai és a core izmok is. A legrosszabb, ami történhet, hogy 15km-nél befejezem.

A felkészülésem végül nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna, közbejött minden, ami közbejöhetett. A versenyt megelőző héten futottam az utolsó hosszúmat, 15 km, ez volt a főpróba. Meglepően könnyed volt, így nyugodtan és pulzuskontrollal vágtam bele a versenybe. Az volt a terv, hogy az első 10 és fél km-en 160 alatt tartom, és csak utána engedem 160 fölé, de 170-ig semmiképp. Ennek eredményeképp egy egyenletes tempóval, egyenletes pulzussal futottam végig, jókedvűen és könnyedén, majd végül két óra alatt, mosolyogva értem a célba. Hogy mi a tanulság? Nem akarok, és nem is fogok messzemenő tudományos fejtegetésekbe menni, miért jó a jóga és a futás együtt. Egész egyszerűen a sportban az a jó, hogy rengeteg mozgásforma van, meg lehet találni azt, amiben jól érezzük magunkat, de bármit is csinálunk, ésszel tegyük.

Ha például nem vagyunk eléggé felkészültek fizikailag egy versenyre, figyeljük magunkat, és legyünk képesek kiállni. A célban ne az összeesés legyen a cél, hanem egy nagy mosoly.  

Photo by Andrea Leopardi on Unsplash

Nemrég átküldtem egy barátnőmnek egy insta profilt, és kérdeztem, emlékszik-e a lányra. Ő visszaírt, hogy nem emlékszik, de abból már nagyon elege van, hogy mindenkiből megmondóember lett. Addig ez fel sem tűnt nekem ezen a profilon, ezért elkezdtem végignézni a posztokat, és nagyon elgondolkodtatott az egész. Tekintve, hogy én is írok, magamról.

Már maga a tény, hogy nekem fel sem tűnt, azt jelzi, hogy immunis vagyok már ezekre. Valaki minden percben valamit akar mondani nekem. Mit csináljak, hogyan, és ha nem úgy, akkor annak következménye lesz. Fenyeget. Ezen a profilon kifejezetten élesen ordított az arcomba, hogy ha továbbra is eszed ezt, és azt, akkor fiam, te teljesen hülye vagy. Tarts néha csaló napot kajában, de utána akkor böjtölj. Ha nem ezt veszed, hanem a másik terméket, akkor nem hozol jó döntést. Sok esetben felszólító módban. A képeken persze ez a lány volt, de az üzenetek mind nekem, és neked szóltak. Te, aki. Értem én, hogy ez egy trend, régebb óta jelen van, de a social mediában csúcsosodott ki.

Te, aki most olvasol, biztosan végiggondolod a saját social media feededet és a fejedhez kapsz, jé, tényleg. Én, aki néha írok és posztolok arra gondolok, hogy egy ilyen helyzetben megvan közöttünk az én – te kapcsolat, de ez az egész, mégiscsak rólam szól. És ha megnézem az előttem álló jó példákat, akkor az szintén róluk szól. Mert mindenkinek megvan a saját útja. Bármilyen banálisan is hangzik, de a legjobb tanácsot, a legjobb irányt magadnak tudod adni. Legalábbis belőled indul. Ezek az ordító hangok pedig gyakran eltérítenek. Engem biztosan. Akkor most szar jógás vagyok, ha nem teljesen növényi az étrendem? Rossz jógás vagyok, ha kihagyok egy napot a héten, mert nem úgy jön ki a lépés? Akkor most szar ember lennék, ha nem csinálom meg előre a heti kajámat és helyette mondjuk alszom, vagy teljesen mással foglalkozok? Elbizonytalanodom. Nem csupán elbizonytalanodom, hanem megkérdőjelezem, hogyan vezetem az életem, hogy nem fér bele minden. Megállni és kérdezni persze jó dolog önmagában, ha nem fékez. A saját tökéletlenségemre emlékeztet. Holott jól tudom, hogy nem vagyok az. Tökéletlen, aszimmetrikus és törékeny anyag vagyok. Szóval Te, legyél bárki is, kérlek, ne ordíts velem. Ha készen állok rá, hogy változtassak, javítsak valamin, akkor csak fogd meg a kezem.  

Photo by Joe Yates on Unsplash

33 leélt évem alatt mindig az volt a tapasztalatom, hogy ha betegen mozgok, akkor felerősödnek a tüneteim, ezért ha beteg vagyok, manapság inkább csak pihenek. Arról nem is beszélve, hogy ha nem kapok levegőt, akkor elég nehéz jógázni. Figyelek a testemre és ez azt jelenti, hogy észreveszem, ha lazításra van szüksége. Hozzáteszem, ez sem sikerül mindig. Ennyi idős koromra viszont azt is be kellett látnom, hogy mindenki más. Szóval amíg én fekszem a kanapén és sorozatokat pörgetek betegen, addig más simán és jókedvvel mozog. Mert az jó neki. Általánosságban ezt elfogadom, néha persze irigykedek, de aztán megnyugtató érzés századjára is újranézni a Jóbarátokat és elbóbiskolni közben. Szóval a jóga sem tiltott, és ugyanakkor nem is javasolt általánosan betegen. Viszont ha lehet, akkor ne menj jógaterembe betegen. Tudom milyen. Kimarad három nap, öt nap, az otthoni gyakorlás nem ugyanaz, a fenébe, még mindig nem vagy jól, de elmész. Igen, mindenki közlekedik, mindenki dolgozik valahol, szóval nem egy steril közegben él, ahol elkerülhető a betegekkel történő érintkezés, viszont a jógaterem az más. Oda nem azért mész, mert kell, hanem kikapcsolódni jársz oda. Amikor a relaxáció alatt köhögsz, más sem tud ellazulni. Azon túl, hogy a folyamatos köhögés, szipogás zavaró hangok, senki sem akar lebetegedni. Nem is mindenki fog, ez egyértelmű. Én például ezt a szezont megúsztam, de minden mellettem köhögő ember után elmondtam magamban, hogy nem leszek beteg. Ettől persze még lehettem volna. Szóval tök betegen órára menni tiszteletlenség. A társaiddal, és az oktatóddal szemben is. Gondolj bele, ha ő elkap valamit, akkor jövő héten nincs óra. Helyettesítés lesz, és akkor majd te bosszankodhatsz. Szóval köszi, ha figyelsz magadra és másokra is.

Photo by Fabian Møller on Unsplash

Ugye te is utálod amikor vendégségben nyolcadszor is megkérdezik tőled: biztos nem kérsz sütit? Próbálod tartani magad, és teljesen mindegy, hogy mi az ok mögötte, nyolcadszorra is visszautasítod. Nem vagy éhes, diétázol, bármi lehet mögötte. Más helyzetben viszont azon kapod magad, hogy te is tukmálsz. Nem biztos, hogy sütit, hanem bármi mást, amit akkora szeretettel adsz, mint a nagyi a tál sütit.

Biztosan ismersz te is legalább egy vegánt, egy paleost, egy jógást, aki ugyanígy tukmál, prédikál. Hogy márpedig mindenkinek ez lenne a jó. Már az ősember, az indiaiak is, és egyébként a környezet miatt is. És míg a beszélgetés közben próbálsz másra gondolni, vagy szimplán arra, hogy a következő találkozásnál már óvatosabb leszel, azt veszed észre, hogy basszus, lehet te is tukmálsz egy másik szituációban.

Én próbálok ügyelni arra, hogy ne essek bele ebbe a hibába. De annyira nehéz, hiszen ha lelkes vagy témával kapcsolatban, sok jót hozott az életedbe, akkor szeretnéd ezt másokkal is megosztani, de el akarod kerülni, hogy te legyél az őrült / jógás/ vegán/ szabadon behelyettesíthető/ barát, kolléga, aki nem tud másról beszélni.

Amit fontos látni, az az, hogy különbözőek vagyunk. És attól még ugyanúgy önmagunk maradunk, ha észrevesszük mikor terhes a beszélgetőtársunk számára az, amiről beszélünk.

Ha csak röviden említjük a témánkat, akkor is meg fog maradni benne. Ha nem kérdez róla többet, akkor valószínűleg nem érdekli, nem nyitott rá. Mint ahogy nem mindig veszünk abból a tálca süteményből. Lehet, hogy a következő alkalommal viszont igen. Lehet, hogy az az ember, akinek ma megemlítem a jógát és nem meggyőzni próbálom róla, egy év múlva, amikor már nyitott rá, el fog menni egy órára. Lehet, hogy soha nem fogja kipróbálni. De ez sem gond. Nem vagyunk ugyanolyanok és mindenkinek más az útja. A mozgásban és az útkeresésben is.

Photo by Joshua Hoehne on Unsplash

Ha valaki jógázik, akkor a jógaórán előkerülnek az ászanák, vagyis jógapózok. Megtanuljuk, csináljuk, javítjuk őket (mert mindig lesz mit) és közben próbálunk belelazulni a gyakorlásba. És nekem itt jön a nehéz pont néha: ne akarjak görcsösen egy pózt. De azt mégis hogy?

Akarom a pózt, mert nagyon szép. Akarom a pózt, mert egyszer már sikerült és akkor nagyon jó volt benne. Akarom a pózt, mert akkor egyértelmű lenne mennyit fejlődtem. Aztán hátra kell lépnem és emlékeztetni magam, hogy nem ezért csinálom. Azért csinálom, mert szeretek benne lenni, ott és akkor, a pillanatban, belelazulni, érezni az erőt amit beleteszek.

Vannak napok, amikor nem sikerül semmi. Van amikor ez a legegyszerűbb egyensúlypóz. Van amikor az egyébként kedvenc fejenállás. Ilyenkor elengedem. Nehéz, de így kell tenni. Így nem kerülök konfliktusba magammal és remélhetőleg nem is sérülök le.

Nagyon kötött a csípőm. Ez egy hosszú folyamat amíg javul, és vissza is eshet ( teszi is), de csinálom a csípőnyitásokat lelkesen. A galamb pózt is. Annak egy kezdőbb verzióját. Éreztem én, hogy a rendszerességgel megy lejjebb az egész, de tegnap, amikor egyáltalán nem számítottam rá, leért az egyik oldal. Wow, ezt éreztem. És nem azért, hogy kívülről ez vajon már jól néz-e ki, hanem azért, mert a türelmemnek és a gyakorlásomnak megvolt az eredménye. Tényleg igaz: gyakorolj, és a többi jön magától.

Photo by Form on Unsplash

Rengeteg út van a jógaoktatóság felé. Mint mindenben, nem egy abszolút út vagy igazság vezeti az embert éppen erre. 

Vigyázat, frissen mázolva, ez jutott eszembe, mert ma kaptam meg az oktatói papíromat. Gerincjóga oktató lettem. Mégsem tudtam neki örülni. Miért nem? Ezt kérdeztem azonnal magamtól. Pedig igyekszem úgy élni, hogy örülök mindennek, ünneplek mindent, amit lehet. Mégis, ez történt, az érzéseim itt vannak,  és nem pozitívak. A hiba természetesen az én készülékemben van, nem a körülmények áldozata lettem. Rengeteget készültem a vizsgára. Ennek több oka is volt, de mindegyik túlmutatott azon, hogy nem akartam megbukni. Mert megbukni senki sem akar, pláne így felnőttként, ha már fizetünk egy képzésért a spórolt pénzünkből, annyival minimum tartozunk magunknak, hogy nem csesszük el. (mert amúgy elcsesszük annyi minden másra). 

Főképp azért tanultam, hogy megértsem. Az egésznek ez volt a kezdeti, eredeti célja is, ezért iratkoztam be, hogy jobban értsem mit csavarok hova, és miért. A felkészülés három részből állt, az egyik az elmélet elsajátítása, a másik a gyakorlás, órára járás, a harmadik a gyakorlás másokkal volt. Az órára járás már előtte is része volt az életemnek, de nyilván csak most lett az igazán. Másokat tanítani viszont teljesen új volt. Az elején talán egy picit izgultam, a végére viszont annyira belejöttem, hogy egy csoportot is bevállaltam. Nyugodt voltam, magabiztos, amilyen oktatót én is szeretek látni magam előtt, amikor gyakorolni megyek. 

Ezek miatt amikor a vizsgára gondoltam, akkor attól tartottam, hogy majd lesz olyan kérdés, amiről fogalmam sincs, tök hülye leszek, de az oktatás minden bizonnyal jól fog menni. Mint olyan sokszor előtte, ma is be kellett látnom, hogy nem az élet, hanem a jóga a legnagyobb tanítómester. A válaszokra emlékeztem, értettem, megtanultam, a gyakorlati résznél viszont annyira izgultam, hogy majd' elájultam. Ennyire talán sohasem izgultam egész életemben. Csőlátás, forróság érzet, és a gondolat, hogy mikor mehetek ki innen. Én ezt nem akarom. Gyakorlatsor összekever, pedig az elmúlt fél évben lenyomtam legalább heti kétszer. Álmomból felébresztve is . Ja. Vagy mégsem. És amikor megkaptam az oklevelet, mert szerencsére őrületes marhaságot nem csináltam, nem tudtam örülni. Mert nem úgy sikerült, ahogy én akartam. És mennyi minden más is van így az életben. Miért rontom el a magam örömét? Azért mert nem én kaptam a csillagos ötöst? Mit ér az a csillagos ötös? És miért kellene nekem egy vizsgaszituációban is úgy teljesíteni, mint annak az embernek, aki 10 éve jógát oktat vagy 5 éve manuálterapeuta? Nem kell. És ezt kell elfogadnom, ahogy azt már megtanultam elfogadni, hogy nem minden ászana megy. Sőt, ami ment tegnap, nem biztos, hogy megy ma. És felesleges magamat másokhoz hasonlítani. Főleg ha valaki tizenöt évet balettozott, húsz éve jógázik, etc. 

Ha jobban magamba nézek persze látom, hogy milyen stressz ütött be, aminek alapvetően nem kellett volna stresszfaktorként működnie. Én ebbe a jógastúdióba járok órára is. Szeretem, tisztelem az ottani oktatók munkáját, tudását, felnézek rájuk. Szeretnék olyan tudással rendelkezni mint ők, és így tovább. Ezért a mai extra stressz volt. Hogy előttük is bizonyítsak, én bizony jó vagyok. Plusz erre rájött a saját kényszer, hogy a legjobb akarok lenni. Magam legjobb verziója a vizsgán. Ma nem sikerült, de elengedem, a következő képzés vizsgáján már biztosan másképp tudok hozzáállni. Addig pedig a legjobb és legnyugodtabb önmagam leszek órán a tanítványaimnak. 

Hogy is van ez a pihenéssel? Elfáradunk, megpihenünk. Ideális esetben legalábbis. De a társadalom, a kor nem ezt diktálja. Menni kell, mindig csinálni valamit, különben valami kimarad, vagy még rosszabb lemaradunk. Miről, vagy kiről? 

Most télen észrevettem magamon, hogy jobban fáradok. Az első reakcióm az volt, hogy biztosan valami bajom van. Ez nem normális, pörögni kell, dolgozni, mozogni, aktívnak lenni. Ugyanúgy, mint az év többi részében. Kezdődő bűntudat, harag a testemre, magamra, amiért nem szolgál rendesen, pedig én aztán odafigyelek. Na persze. Vagyis, á, dehogy. 

Ugyanis a test érzékeny műszer. És úgy vagyunk összerakva, hogy ezekben a hónapokban, a hidegben, a napfény nélküliségben lassabbak vagyunk.Többet alszunk, csendesedünk, vagyis pihenésre készek vagyunk. 

Már napok óta izomlázam volt a legkisebb mozgástól is, de mivel nagyobb bajom nem volt, mentem a szokásos óráimra. Legutóbb már a napüdvözletnél szédültem. Nem ettem éppen sokat aznap, mégsem ez volt a gond. Pihenni is tudni kell. És tanulni kell. A pihenés művészet. És nem feltétlenül azt jelenti, hogy aznap keményebb óra helyett gyengébbet választok. Hanem, hogy nem csinálok semmit. Olvasok, vagy csak zenét hallgatok. Talán egy egész napon át. Lehet, hogy nem azon a hétvégén pakolom át a konyhaszekrényt. (aki látta a Netflixen Marie Kondo-t, az érti miről beszélek). Lehet, hogy azt jelenti, hogy már tízkor lefekszem aludni. Lehet azt jelenti, hogy egy fél órával többet alszom reggel. Figyelem a testem. És nem kezdek aggódni, ha szól, hogy most egy picit lelassulna. Mert épp annak van itt az ideje.

Photo by Anthony Tran on Unsplash

Fotó

Mivel a héten ismét rendeltem egy jógamatracot, visszatekintve itt volt az idő összegezni a tapasztalataimat.

Nem a matractól leszel jobb jógás, tartja a mondás.

De valahogy mégis olyan ez, mint a futócipő. Lehet azt mondani, hogy csak egy cipő, de mégis, az alapja az egész futásodnak, ezzel érkezel a talajra.

Így van ez a jógamatraccal is. Azon gyakorolsz.

Stúdió matracok

A legtöbb stúdióban teljesen jó minőségű matracok vannak. Szóval ha az első óráidra mész, nem kell beruházni saját matracra. Akkor nem lesz jó neked a kapott matrac, ha nagyon tartasz a baciktól, én mondjuk ilyen vagyok, viszont nagyon bízom jógázó társaimban, hogy előttem, ahogy én is, a stúdióban található fertőtlenítő sprayvel lefertőtlenítették a matracot. Szóval baci parás társaim, tessék kilépni a komfort zónából.

Otthoni matrac

Ha otthon is szeretnél gyakorolni, akkor érdemes beruházni egy saját matracra

Nekem úgy alakult, hogy ahogy egyre többet fejlődtem, egyre gyakrabban jógáztam, mindig szükségem volt eggyel jobb matracra. Eggyel jobban tapadó matracra, hogy pontosabb legyek.

De függ az irányzattól is, hogy milyen matracot használsz. Astangához, intenzívebb, izzadósabb irányzatokhoz érdemes jobban tapadót választani. És természetesen vannak különböző vastagságok is.

Én egy Intersportos nagyon vékony matraccal kezdtem régen, iszonyatosan csúszott. Majd egy Decathlonos következett ami hol ragadt, tapadás helyett, hol pedig csúszott.

Amikor újra belekezdtem az astangába vettem egy Bodhi Riskiseh matracot. Ez egy teljesen jó matrac. De minél többet gyakoroltam, még nagyobb tapadásra volt szükségem. Pedig ez az egész csalóka. Indiában szőnyegen gyakorolnak. Tradicionálisan egy szőtt szőnyeg, ami egyáltalán nem tapad. Sokkal jobban kell használnod az erőt és egyensúlyt. És míg én a legtapadósabb szőnyegen érzem a legnagyobb biztonságban magam, látom, hogy az oktatóim a kevésbé tapadós szőnyegen sem veszítenek egyensúlyt. Sőt, akár a padlón sem. Nem azért van ez így, mert ők afféle félistenek, azt gondolom és remélem is, hogy a sokévnyi gyakorlás alatt az ember természetesen egy nagyobb stabilitásra tesz szert, és nem kapaszkodik már annyira a varázsszőnyegébe. Az én jelenlegi szőnyegem egy Manduka ProLite.

Én szeretem a szőnyegemet, valahol olvastam, talán Kinonál, hogy a gyakorló energiáját átveszi, gyűjti a szőnyeg. Félig szeretném ezt hinni, félig meg nem, hiszen akkor éppen nem gyűjt, amikor logisztikai okok miatt épp a stúdió szőnyegén gyakorlok.

És nem feltétlenül a legdrágább szőnyeg a legjobb. Nekem egy drágább fajta van, de érdemes őket kipróbálni. Ideálisan jó lenne egy órát gyakorolni rajta, de ha jól tudom, ilyen lehetőség nincs sehol. Pedig milyen jó lenne 10 szőnyegen megnézni, hogy megy a lefelé néző kutya. Úgy sokkal könnyebb lenne dönteni.

Amit viszont lehet tenni, hogy ha látsz valakinél egy szimpatikus szőnyeget, megkérdezed a tulajdonost, hogy milyen. Hiszen ha ugyanolyan órán használja, mint amire te is jársz, akkor nagy valószínűséggel azonos az igénybevétel is. Én így tettem nemrég. Az egyik gyakorlót megkértem, hadd álljak rá. Mennyire csúszik. Így tudtam, hogy ez nem az én matracom. Végül az igazit úgy találtam meg, hogy rá sem kellett állnom, csak megtapogattam és elbeszélgettem az egyébként büszke és boldog tulajjal. Most már végre van utazó matracom is. Ami viszont meglepetésemre az európai webshopban volt a legolcsóbb, és két nap alatt itt volt. 

Fotó: Form on on Unsplash

Olyan jól hangzik, hogy lehetne akár egy új irányzat is. Mint például tegnap szembejött vinyasza and vino jóga. Az nem vicc volt persze, van New Yorkban egy ilyen óra. De vissza az instához. Biztosan a saját hajlékonyságom limitáltsága miatt is így van, de engem frusztrál a rengeteg jógás profil, ami csak a kicsavart, lehetetlen pózokról szól. Szuperhajlékony emberek olyan pózokban, amire lehet, hogy én sohasem leszek képes. Nem tudhatom senkiről honnan indult, honnan építette fel ezt a hajlékonyságot. De tény, hogy a hajlékonyság egy része genetika, másrészt pedig dolgozni kell érte. És amikor azt mondom dolgozni kell érte, akkor úgy értem rengeteget kell érte dolgozni. Nyilván benne van ebben a saját fájdalmam és irigységem, ami ilyenkor sokszor megszólal bennem. Pedig tudom, hogy nem erről szól. És szerencsére van pár olyan jógi az instagramon is, akik ennél jóval többet tudnak adni a tartalomban. Nem erősítik bennem a frusztrációt, hogy én nem vagyok elég. Hogy nem vagyok tökéletes, mert nekem ez nem megy, több év után sem. Tökéletes vagyok, mindenki tökéletes, függetlenül attól meddig tudja emelni a lábát. Ha minden nap a szőnyegre állok, minden nap teszek valamit magamért. Minden nap teszek azért, hogy közelebb kerüljek önmagamhoz. Mert nekem főképp ez a jóga. Némely napokon kedves, más napokon kevésbé kegyes önismereti út.

De nem csak én látom ezeket az eltúlzott külsőségeket. Ha valakinek mesélem, hogy jógázok, és javaslom, hogy próbálja ki ő is, kétféle elutasító kommenttel találkozom. Az egyik, hogy nekem a jóga túl lassú, de a másik, amiből ma sokkal többet hallok: nekem nem mennének azok a pózok, egyáltalán nem vagyok hajlékony. Ilyenkor meg szoktam nyugtatni, hogy én sem vagyok az (és egy kicsit sem hazudok). Ne aggódjon, el szoktam mondani, hogy nem erről szól a jóga. Nem hajlékonysági verseny. Nem számít hány éves, vagy hány kiló vagy. Nem számít, hogy van-e menő jógacuccod, vagy matracod. Matrac van a stúdiókban, kényelmes ruhád pedig biztosan akad otthon. A többi már rajtad múlik, hogy folytatod-e ezt az utat.

Photo by Fezbot2000 on Unsplash