Rengeteg út van a jógaoktatóság felé. Mint mindenben, nem egy abszolút út vagy igazság vezeti az embert éppen erre. 

Vigyázat, frissen mázolva, ez jutott eszembe, mert ma kaptam meg az oktatói papíromat. Gerincjóga oktató lettem. Mégsem tudtam neki örülni. Miért nem? Ezt kérdeztem azonnal magamtól. Pedig igyekszem úgy élni, hogy örülök mindennek, ünneplek mindent, amit lehet. Mégis, ez történt, az érzéseim itt vannak,  és nem pozitívak. A hiba természetesen az én készülékemben van, nem a körülmények áldozata lettem. Rengeteget készültem a vizsgára. Ennek több oka is volt, de mindegyik túlmutatott azon, hogy nem akartam megbukni. Mert megbukni senki sem akar, pláne így felnőttként, ha már fizetünk egy képzésért a spórolt pénzünkből, annyival minimum tartozunk magunknak, hogy nem csesszük el. (mert amúgy elcsesszük annyi minden másra). 

Főképp azért tanultam, hogy megértsem. Az egésznek ez volt a kezdeti, eredeti célja is, ezért iratkoztam be, hogy jobban értsem mit csavarok hova, és miért. A felkészülés három részből állt, az egyik az elmélet elsajátítása, a másik a gyakorlás, órára járás, a harmadik a gyakorlás másokkal volt. Az órára járás már előtte is része volt az életemnek, de nyilván csak most lett az igazán. Másokat tanítani viszont teljesen új volt. Az elején talán egy picit izgultam, a végére viszont annyira belejöttem, hogy egy csoportot is bevállaltam. Nyugodt voltam, magabiztos, amilyen oktatót én is szeretek látni magam előtt, amikor gyakorolni megyek. 

Ezek miatt amikor a vizsgára gondoltam, akkor attól tartottam, hogy majd lesz olyan kérdés, amiről fogalmam sincs, tök hülye leszek, de az oktatás minden bizonnyal jól fog menni. Mint olyan sokszor előtte, ma is be kellett látnom, hogy nem az élet, hanem a jóga a legnagyobb tanítómester. A válaszokra emlékeztem, értettem, megtanultam, a gyakorlati résznél viszont annyira izgultam, hogy majd' elájultam. Ennyire talán sohasem izgultam egész életemben. Csőlátás, forróság érzet, és a gondolat, hogy mikor mehetek ki innen. Én ezt nem akarom. Gyakorlatsor összekever, pedig az elmúlt fél évben lenyomtam legalább heti kétszer. Álmomból felébresztve is . Ja. Vagy mégsem. És amikor megkaptam az oklevelet, mert szerencsére őrületes marhaságot nem csináltam, nem tudtam örülni. Mert nem úgy sikerült, ahogy én akartam. És mennyi minden más is van így az életben. Miért rontom el a magam örömét? Azért mert nem én kaptam a csillagos ötöst? Mit ér az a csillagos ötös? És miért kellene nekem egy vizsgaszituációban is úgy teljesíteni, mint annak az embernek, aki 10 éve jógát oktat vagy 5 éve manuálterapeuta? Nem kell. És ezt kell elfogadnom, ahogy azt már megtanultam elfogadni, hogy nem minden ászana megy. Sőt, ami ment tegnap, nem biztos, hogy megy ma. És felesleges magamat másokhoz hasonlítani. Főleg ha valaki tizenöt évet balettozott, húsz éve jógázik, etc. 

Ha jobban magamba nézek persze látom, hogy milyen stressz ütött be, aminek alapvetően nem kellett volna stresszfaktorként működnie. Én ebbe a jógastúdióba járok órára is. Szeretem, tisztelem az ottani oktatók munkáját, tudását, felnézek rájuk. Szeretnék olyan tudással rendelkezni mint ők, és így tovább. Ezért a mai extra stressz volt. Hogy előttük is bizonyítsak, én bizony jó vagyok. Plusz erre rájött a saját kényszer, hogy a legjobb akarok lenni. Magam legjobb verziója a vizsgán. Ma nem sikerült, de elengedem, a következő képzés vizsgáján már biztosan másképp tudok hozzáállni. Addig pedig a legjobb és legnyugodtabb önmagam leszek órán a tanítványaimnak.