Ha valaki jógázik, akkor a jógaórán előkerülnek az ászanák, vagyis jógapózok. Megtanuljuk, csináljuk, javítjuk őket (mert mindig lesz mit) és közben próbálunk belelazulni a gyakorlásba. És nekem itt jön a nehéz pont néha: ne akarjak görcsösen egy pózt. De azt mégis hogy?

Akarom a pózt, mert nagyon szép. Akarom a pózt, mert egyszer már sikerült és akkor nagyon jó volt benne. Akarom a pózt, mert akkor egyértelmű lenne mennyit fejlődtem. Aztán hátra kell lépnem és emlékeztetni magam, hogy nem ezért csinálom. Azért csinálom, mert szeretek benne lenni, ott és akkor, a pillanatban, belelazulni, érezni az erőt amit beleteszek.

Vannak napok, amikor nem sikerül semmi. Van amikor ez a legegyszerűbb egyensúlypóz. Van amikor az egyébként kedvenc fejenállás. Ilyenkor elengedem. Nehéz, de így kell tenni. Így nem kerülök konfliktusba magammal és remélhetőleg nem is sérülök le.

Nagyon kötött a csípőm. Ez egy hosszú folyamat amíg javul, és vissza is eshet ( teszi is), de csinálom a csípőnyitásokat lelkesen. A galamb pózt is. Annak egy kezdőbb verzióját. Éreztem én, hogy a rendszerességgel megy lejjebb az egész, de tegnap, amikor egyáltalán nem számítottam rá, leért az egyik oldal. Wow, ezt éreztem. És nem azért, hogy kívülről ez vajon már jól néz-e ki, hanem azért, mert a türelmemnek és a gyakorlásomnak megvolt az eredménye. Tényleg igaz: gyakorolj, és a többi jön magától.

Photo by Form on Unsplash